Jules Laforgue (1860-1887)

 Gyászinduló a Föld halálára

                                                 (Partecedula)

 Lento

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak,

hullámozz, kavarogj, aranyszínű tömeg,

holt húgotok mögött, kit most temetni fognak,

lassan, búsan, komor zenére lépjetek.

Beteltek az idők ! Halott a Föld örökre,

egy zokogásba fúlt halálhörgés után !

Sötét, visszhangtalan, szélcsendes éjszakán

lebeg, mint puszta roncs, némaság van körötte.

Mily álom ! hát igaz ? nem vagy csak szarkofág,

nem több az éj vizén tragikus, holt tömegnél ?

Ó, páratlan, dicső eposz, te ! Mégis eszmélj !…

Nem, mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Mégis idézd fel a kort, midőn nem kísérte,

ó, Föld, únt napjaid sorát másféle zaj,

csak szélmelódiák, csak tompa habmoraj

és a falevelek ezüstös zizegése.

De jött egy buja lény ! Maja szent fátyolát

e vézna lázadó foszlánnyá szakította,

és az idők jaja felsírt a csillagokra…

De mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Sosem felejted el a középkor sötétjét,

hol a „Dies irae” halálharangja szólt,

Éhség őrölte meg a vén, földből kiszórt

csontokat, s Döghalál aratta dús vetését.

Midőn az ég alatt reményeveszve állt

a riadt ember és vakon bízott a Kegyben,

zsolozsmát zengve s önfaját átkozva egyben !

De mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Zord dómok! vérszínű oltárok ! ó, ti festett,

bús ablakok, harangzúgás, tömjén, ima !

Hozsánnát mennydörög a bőszült orgona !

Fehér kolostorok ! sápadt klastrom-szerelmek !

…e korszak kétkedést szült és hisztériát,

kisemmizett fajunk apátlan volt e Földön,

ismeretlen vízen úszott korhadt fatönkön.

De mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

S a máglyák ! tömlöcök ! ólomkamrák ! a kínpad!

Gályák, bordélyok és tébolydák börtöne,

a régi lelemény ! művészetek ! zene !

tudomány ! s háború, trágyázója a síknak !

Éhség, szomj, alkohol, ezernyi nyavalyák !

Fényűzés ! unalom ! szeretet és könyörület !

Hány drámát éltek át e hamvak, míg kihűltek !

De mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Hová lett Szakia, a tiszta szív, az áldott,

ki értünk szenvedett, s helyes Törvényt hozott?

S Jézus, a jó, a bús, aki ingadozott

a Hitben, melynek élt, melyért keresztre szállott ?

S kik zord titkok miatt sok éjt zokogtak át ?

Hol vannak könyveik ? Nincs bennük eszme, érdem ?

Ó, mennyi névtelen vérzett el észrevétlen !…

De mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Ó, márvány Vénusz ! ó, rézkarcok ! elenyésztek !

Hegel bolond agya ! az édes énekek !

Csipkés tornyok, miket a düh fölégetett.

Könyvek, kárbaveszett győzelmei az észnek !

Minden mocsok s tűnő fény, mindaz, mit saját

fiaid ihlete alkotott e világon,

ó Föld, álom ma már, csak vakmerő, nagy álom.

Már mindez véget ért, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak…

Aludj örökre hát, jobb, ha e hihetetlen

tragédiát lidércnyomásnak gondolod,

síremlék vagy, amely vaktában tébolyog

…sötétbe veszve, nincs neved sem.

Csak álom volt! Soha nem léteztél tehát !

Magad vagy ! nincs tanú ! nincs, aki tudja, lássa.

Nincs, csak örök éj időtlen hallgatása…

Csak álmodtál, aludj örökre hát.

Ó, gyászkísérete pazar fényű Napoknak,

hullámozz, kavarogj, aranyszínű tömeg,

holt húgotok mögött, kit most temetni fognak,

lassan, búsan, komor zenére lépjetek.

Kálnoky László fordítása

BACK

Marche funèbre pour la mort de la terre

                 (Billet de faire-part)

Ô convoi solennel des soleils magnifiques,
Nouez et dénouez vos vastes masses d'or,
Doucement, tristement, sur de graves musiques,
Menez le deuil très-lent de votre soeur qui dort.

Les temps sont révolus! Morte à jamais, la Terre,
Après un dernier râle (où tremblait un sanglot!)
Dans le silence noir du calme sans écho,
Flotte ainsi qu'une épave énorme et solitaire.
Quel rêve ! est-ce donc vrai ? par la nuit emporté,
Tu n'es plus qu'un cercueil, bloc inerte et tragique
Rappelle-toi pourtant! Oh! l'épopée unique!...
Non, dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Et pourtant souviens-toi, Terre, des premiers âges,
Alors que tu n'avais, dans le spleen des longs jours,
Que les pantoums du vent, la clameur des flots sourds,
Et les bruissements argentins des feuillages.
Mais l'être impur paraît! ce frêle révolté
De la sainte Maïa déchire les beaux voiles
Et le sanglot des temps jaillit vers les étoiles...
Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Oh! tu n'oublieras pas la nuit du moyen âge,
Où, dans l'affolement du glas du "Dies irae",
La Famine pilait les vieux os déterrés
Pour la Peste gorgeant les charniers avec rage.
Souviens-toi de cette heure où l'homme épouvanté,
Sous le ciel sans espoir et têtu de la Grâce,
Clamait: "Gloire au Très-Bon", et maudissait sa race!
Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Hymnes ! autels sanglants ! ô sombres cathédrales,
Aux vitraux douloureux, dans les cloches,
L'encens. Et l'orgue déchaînant ses hosannas puissants !
Ô cloîtres blancs perdus ! pâles amours claustrales,
[...] Ce siècle hystérique où l'homme a tant douté,
Et s'est retrouvé seul, sans Justice, sans Père.
Roulant par l'inconnu, sur un bloc éphémère.
Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Et les bûchers ! les plombs ! la torture ! les bagnes !
Les hôpitaux de fous, les tours, les lupanars,
La vieille invention! la musique! les arts
Et la science! et la guerre engraissant la campagne!
Et le luxe! le spleen, l'amour, la charité!
La faim, la soif, l'alcool, dix mille maladies !
Oh ! quel drame ont vécu ces cendres refroidies !
Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Où donc est Çakia, coeur chaste et trop sublime,
Qui saigna pour tout être et dit la bonne Loi ?
Et Jésus triste et doux qui douta de la Foi
Dont il avait vécu, dont il mourait victime ?
Tous ceux qui sur l'énigme atroce ont sangloté?
Où, leurs livres, sans fond, ainsi que la démence ?
Oh! que d'obscurs aussi saignèrent en silence!...
Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Et plus rien! ô Venus de marbre! eaux-fortes vaines!
Cerveau fou de Hegel ! doux refrains consolants !
Clochers brodés à jour et consumés d'élans.
Livres où l'homme mit d'inutiles victoires !
Tout ce qu'a la fureur de tes fils enfanté
Tout ce qui fut ta fange et ta splendeur si brève,
Ô Terre, est maintenant comme un rêve, un grand rêve.
Va, dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques...

Dors pour l'éternité, c'est fini, tu peux croire
Que ce drame inouï ne fut qu'un cauchemar,
Tu n'es plus qu'un tombeau qui promène au hasard
[........] sans nom dans le noir sans mémoire.
C'était un songe, oh! oui, tu n'as jamais été!
Tout est seul! nul témoin! rien ne voit, rien ne pense.
Il n'y a que le noir, le temps et le silence...
Dors, tu viens de rêver, dors pour l'éternité.

Ô convoi solennel des soleils magnifiques,
Nouez et dénouez vos vastes masses d'or,
Doucement, tristement, sur de graves musiques,
Menez le deuil très-lent de votre soeur qui dort.

Még Laforgue >>>> ENCORE